www.magas-tatra.hu

Mielőtt elködösülnek az emlékek, gyorsan megírom, milyen volt az idei „téli táborunk”. A tavaly téli szép élmények hatására úgy határoztunk, hogy a fiatalabb – és bohóbb – éveinkben még sítáborral töltött téli pihenőidőt, vagy legalábbis egy részét idén a Zöld-tónál (Zelené pleso, 1550 m) töltjük. Nagy meglepetésünkre szolgált, hogy kis kedves kétágyas szobák is vannak a Zöld-tavi házban (Chata pri Zelenom plese), kilátással a Karbunkulus-toronyra (Jastrabia veža, 2137 m). Nem sok minden változott a házban, a kaja még mindig ugyanolyan jó és bőséges, a személyzet fiatal hölgytagja viszont elkezdhetett angolul tanulni – egyelőre még nem sok eredménnyel, de a szándék biztató. Hiányzott viszont a fényes fekete labrador, aki mindig a földszinti folyosón feküdt.

Március 16-án, vasárnap délután érkeztünk a házba, előtte szombaton még egy nagyobb baráti társasággal a Téry-házat (Téryho chata, 2015 m) látogattuk meg. Ott sem változott sok minden nyár óta, pl. Miro katonás modora sem. Erről a kirándulásról azonban nem az én tisztem írni. A szállást 19-ig, szerdáig foglaltuk le. Számos tervünk egy részét betemette az egyre sűrűbben hulló hó. Furcsa módon a hirdetőtáblára kitett lavinajelzés a három nap alatt semmit sem változott: stabil kettes, s így egy kissé hihetetlen volt.
Első nap a Karbunkulus-torony csorbára (Jastrabie sedlo ~2100 m), indultunk. Tervbe volt véve még a torony maga, vagy a másik irányban az Egyetemi-csúcs (Predný kopiniak, 2250 m). A kuloár alján és közepén kiváló firn fogadott bennünket, követve az előttünk mászó cseh csapat példáját bekötöttük magunkat. Végre élesben művelhettük, amit tavaly a tanfolyamon megtanultunk. A kuloár vége már inkább fárasztó hótúrás volt, ekkorra már be is borult, a szél is egyre erősebben fújt. Fent a csorbában egy kötélpáros éppen beszállt a Karbunkulusra vezető útba, mögöttük további három kötélpáros várakozott, mi lehettünk volna az ötödikek. Ehhez már semmi kedvünk nem volt, a jeges szél pillanatok alatt kifújta belőlünk a szándékot. Az Egyetemi-csúcs még egy pillanatra szóba került, de ez egy hosszabb – talán öt kötélhosszas – út lett volna, visszamászással, az idő pedig nemcsak rohamosan fogyott, de egyre hidegebbre is változott, úgyhogy lefelé vettük az irányt: egy ideig mászás lefelé a kuloárban, majd az utolsó harmadában seggelés – minden lefelé vezető út fénypontja. Este a szoba melegéből lestük, ahogy a csehek csapata – számunkra ismeretlen okokból – a vacsoráról lemaradva, teljesen összeszakadva megérkezik a Vörös-tavi völgyből (Červená dolina).
Másnap a Zöld-tavi-csúcs (Baranie rohy, 2526) felé vettük az irányt. A hó egész éjszaka esett, és mikor elindultunk, akkor is. A Nagy-Papirusz-völgy (Veľká Zmrzlá dolina) irányába rajtunk kívül senki nem indult, a csehek is egy közeli jeget vettek célba. Kellemetlen hótaposás várt ránk a nap nagy részében, és a Papirusz-völgyben a lépéseink nyomán 15–20 cm vastag kisebb-nagyobb táblák szakadtak ki a hóból, és indultak lefelé: ez a felső hóréteg lazán kapcsolódott az alatta lévőhöz. Elővigyázatosabbak lettünk, az időjárás pedig egyre zordabbá vált: ismét metsző szél társult az egyre sűrűbb hóeséshez. Felküzdöttük magunkat a Téry-horhosban (Baranie sedlo, 2389 m), de ez már valóban küzdelem volt: combig érő hóban próbáltunk előretörni, igen lassan haladtunk. Úszáshoz hasonlított a dolog. A Zöld-tavi csúcs már nem izgatott bennünket, meg féltük a lavinától is, így visszaindultunk a házba. A Papirusz-völgyben helyenként már nem voltak meg a röviddel azelőtt hagyott nyomaink, a szél és a hóesés betemette őket. A völgy alsó, meredekebb szakaszában a hó lényegében folyt a lábunk alatt. Aznap egyetlen fotót sem készítettünk.
Este a vacsoránál két középkorú ember ült az asztalunknál. Amint helyet foglaltunk, közölték velünk, hogy nem beszélnek szlovákul, és örömmel fogadták, hogy mi sem, angolul azonban igen. A két francia, egy mérnök és egy hegyivezető, nem hozta a nemzetükhöz kapcsolódó sztereotípiákat, kiválóan tudtak angolul, egyre barátibbá vált a beszélgetésünk, meg is hívtuk őket egy borovičkára. Ők is hangot adtak annak a meggyőződésüknek, hogy itt már korántsem kettes a lavinaveszély, így a másnap reggeli hazatérés mellett döntöttek – ahogy mi is, és még sok más hegymászó a házból. Előtte azonban még számos fotót készítettünk a szoba ablakából, a folyosó ablakából, a wc ablakából a kilátásról. Aztán pedig még hetekig visszasírtuk a hegyi életet, ami bizonyos értelemben végtelenül egyszerű: itt egy dolog a legfőbb tét, hogy épségben visszakerülj a házba.