www.magas-tatra.hu

A Sas út hónapok, talán évek óta dédelgetett vágya volt Zolinak, olvasott róla a Gerinctúrák a Kárpátokban című könyvben, és ismerőseink beszámolói is csak növelték kíváncsiságát: a Tátra egyetlen turisták által bejárható, megmászható gerincét nekünk is meg kell néznünk. Erre a túrára azonban érdemes idejekorán készülni: a Murowaniec-menedékházban ugyanis gyakran hónapokkal a kirándulóidény előtt „elfogynak” az ágyak. Mi még időben jeleztük szállásigényünket négy főre, ugyanis barátainkat, Zsuzsit és Csabit is kellőképp fellelkesítette a túra ötlete. A menedékháztól telefonon azt az információt kaptuk, hogy igyekezzünk este kilenc előtt megérkezni, különben nem tudják fenntartani az ágyunkat. A szállás elfoglalásának a foglalásra küldött e-mailjük szerint délután ötig meg kell történnie, de Zoli és jómagam délelőtt dolgoztunk, így csak kettő után indultunk el a kis Fiatban, négyen, rekkenő hőségben, a csomagtartóban nagy hátizsákokkal. Zakopánéban fizetős parkolóban hagytuk két napra a kocsit. Este háromnegyed hét volt, mikor Zakopánéból Kuźnice felé indultunk. Nekem úri dolgom volt: hálózsákom Zoli táskájának súlyát növelte, mint ahogy közös táplálékkészletünk is – amiről idővel kiderült, hogy részben otthon maradt. Tehát én kisebb hátizsákkal, a túratársaim nagyobbal igyekeztek elérni a célt. Nem akartunk lemondani az ágyban alvás kiváltságáról, noha a menedékházban a folyosókon földön is lehetett volna ágyat vetni, de mi nem erre készültünk. Az út első pár méterénél sikerült „eltévednünk”. 1:50000-es térképünk nem adott egyértelmű információt a sárga jelzés kezdetéről, és ha nem szólítunk le egy lengyel turistát, akkor lehet, hogy másnap reggel kilenc körül érünk meg a menedékházba. Ez persze túlzás, de az ágyról mindenképpen lemondhattunk volna. Mire a sárga jelzés kezdetéhez értünk, 15 perccel kevesebb időnk volt a ház eléréséhez, mint amennyire az útjelző tábla szerint szükségünk lett volna – megkezdődött az ámokfutás az ágyainkért. Végül nem is értem, hogy sikerült, de már 20:50-kor átvettük a kulcsot a szobánkhoz. Fáradtan, büdösen, de nagyon lelkesen. A házhoz vezető út szépséges helyeken vezetett végig,

a ház közelében pedig kinyílt a táj, és ráláttunk a másnap meghódítandó gerinc éles sziklaformáira.

A menedékház lenyűgöző épület, mint egy ódon hangulatú vár, úgy bújik meg a völgyben.

A konyháról, tehát a meleg ételről lecsúsztunk, de a kocsmában még fél 10-ig volt kiszolgálás, fiúknak sörre, nekünk, lányoknak teára volt szükségünk. A szobát egy konszolidált lengyel párral osztottuk meg, akik a jólfésült, farmeres turisták kasztjához tartoztak, azokéhoz, akik a hegyen is az otthoni kényelmet keresik. Titkon mosolyogtunk számtalan kiválóan záró műanyag dobozukon, amit persze elismerésre méltóan a hátukon cipeltek fel a házhoz, mi azonban inkább a minimálprogramhoz alakítottuk a felszerelésünket, aminek én másnap láttam is némi kárát… Toleráns és alkalmazkodó szobatársak voltak, miközben a mi rendetlenségünkön mosolyogtak titkon – vagyis titkon szándékoztak mosolyogni… Másnap reggel fél nyolcas indulás volt betervezve, felkelés háromnegyed hétkor, cuccolás, reggeli, indulás. Úgy döntöttünk, a Sas-út első, kisebb kihívást jelentő szakaszát kihagyjuk, ezért a Liliom-hágó helyett a Zawratra indultunk. A nap gyönyörűen sütött, igaz, a gerinc eközben felhőben állt – de nagyon optimisták voltunk: „Látjátok, már száll is fel a köd…”

A tűző napon menetelés hatására engem hamarosan elfogott a szokásos félsz: nem lesz elég vizünk, és szomjan fogunk halni: úgyhogy minden egyes pataknál újratöltöttem a gyomromat és a flakonokat is. Két tó mellett haladt el az út, az 55 méter mély Gąsienicai-Fekete-tó

és a kisebb és sekélyebb Gąsineciai-Fagyott-tó mellett.

A tó felszínére hulló esőcseppeket sokáig bogaraknak véltük, amelyek számunkra észre nem vehető módon bolygatják meg a víz felszínét. Lassan jöttünk rá, hogy bizony csepereg. Ekkor azonban még nem bizonyult tartósnak az eső, napsütésben haladtunk tovább, a Zawrat felé, több alkalommal is hófoltokat keresztezve. Néhány mormota is feltűnt a távolban, előttünk pedig jókedvű turisták kurjongattak, egymást fényképezve a sziklákon: a Zawratra vezető út utolsó szakasza ugyanis már láncokkal van kiépítve.

Jobban is esett a sziklákon való felkapaszkodás, mint a hosszú caplatás. A Zawratot három irányból lehet megközelíteni, s mikor felértünk, több turista pihent a buszmegálló tábla körül, melyet vicces kedvű kirándulók cipeltek fel egykor.

Nekünk is szükségünk volt némi energiára, és egy kis pihenő után, mivel a busz csak nem akart jönni, továbbindultunk a gerincen. Zsuzsi rögtön be is jelentette, hogy tériszonya van, amit azonban hosszas bizonygatás ellenére sem tudtunk elhinni, ugyanis első tátrai túráján minden nehézség nélkül kapaszkodott le-föl a sziklákon. Elértük a Kis-Zerge-hegyet (Mały Kozi Wierch, 2228 m)

majd innen lefelé vezetett az út. A lánc többször is hó alatt volt, és ezeken a havas-jeges, meglehetősen kitett helyeken veszélyes is volt közlekedni. Nemegyszer eszünkbe is jutott a néhány héttel korábban történt magyar hegymászóbaleset, amikor egy hófolton megcsúszva zuhant a mélybe a magyar lány, és ilyenkor kicsit görcsösebben kapaszkodtunk a sziklákba. Mindeközben szürkésre váltott felettünk az ég.

Egy ideig még örültem is a borulatnak, a tűző napsütés után kellemes felfrissülést hozott, később azonban már szégyenkezve vontam vissza azt a tréfálkozó megjegyzésem, hogy jobban esne a tűző napnál az eső. Hát az eső meg is érkezett. Még mindig azt hittem, csak rövid ideig fog tartani, úgyhogy tüntetőleg a kabátomat sem vettem fel, de az időjárás nem engedett a zsarolásnak. A szemerkélésből pillanatok alatt nagy vihar kerekedett, és mire magamra rángattam a kabátot, már meglehetősen vizes voltam. Idővel kiderült, hogy nem ez a legnagyobb probléma: a szikla, de még inkább a láncok csúszóssá váltak, és persze attól is tartani lehetett, hogy villámok környékeznek meg bennünket, úgyhogy megszeppenve haladtunk tovább a gerincről levezető következő utat keresve. Csakhogy az nem akart felbukkanni. Ekkor már közel annyi víz volt a ruhánkban, mint a palackjainkban, és én sem féltem többé a szomjan halástól –nem is volt időm ilyesmin gondolkodni. A csúszós terepen való le-föl kapaszkodás nagyobb figyelmet igényelt, és egy láncos leereszkedésen meg is csúsztam, könyökkel a sziklának ütődve, melynek nyomait még hetekig viseltem. Meg kellett tanulnom, hogy ereszkedésnél a láncba nem kapaszkodni kell, különösen nem, ha vizes, hanem ellen kell tartani. Az eső gyakran jégszemekkel vegyült, barátságtalanul kopogott a kapucninkon. Nagy örömmel vettük, mikor ráleltünk a lefelé vezető útra, és közben döbbenten konstatáltuk, hogy mennyi ember vállalja, a nyilvánvaló veszély ellenére, a továbbhaladást. Sajnáltuk, hogy vége a túrának, de egy pillanatra sem gondoltuk, hogy tovább kellene mennünk. És a lefelé vezető út sem volt kevésbé fárasztó. Ugyan a nap kisidőre kisütött, ám mire kezdtünk volna megszáradni, újra- és újrakezdődött az égszakadás, jégesővel kísérve. A kövek csúsztak, már a vízálló cuccaink is átáztak. És közben folyamatosan jöttek szembe rövidnadrágos, sportcipős turisták – nem hiszem, hogy mi lettünk volna túlzottan beszariak, azt kell gondolnom, hogy a sok-sok kiránduló tisztában sincs azzal, hogy milyen veszélyeknek teszi ki magát ilyenkor. Mire megérkeztünk a házba, már a táskánk legbelseje is vizes volt. Hosszan szárítottuk az iratokat és a papírpénzeket.

Sajnos a ruháink már nem fértek fel a folyosón elhelyezett szárítófalra, így nem is reménykedtünk teljes száradásukban. Legkevésbé pedig a cipőkében, amelyre másnap még szükségünk volt – de ez már egy következő beszámoló része lesz. A nap mérlegét a kocsmában készítettük el, ahova én a Zoli 42-es cipőjében botorkáltam le, mert igen elítélendő módon nem hoztam váltólábbelit, és Zoli ezért mezítláb sörözött. Mindannyian egyetértettünk: ide még természetesen visszajövünk.